És plusz egy macska.  Mondják, hogy az állatok, különösen a házi kedvencek, nagyon megérzik azt, hogy ki szereti őket igazán. Megérzik azt is, ha valaki szomorú, beteg, és azt is, ha sérült. Az ő szeretetük érdek nélkül való, önzetlen és teljes.

Egy természetfilm sorozatban láttam, hogy idős beteg emberekhez, és fogyatékos (főleg autista) gyerekekhez, fiatal felnőttekhez, terápiás kutyákat visznek be rendszeresen, hogy segítsék kimozdulni őket a bezártságaikból.

Sok rossz dolog történt velünk is, de azért szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, mert ilyen kincseink vannak, mint ez a két "szeretet-zsarnok" kis kutyus. A világosabb színű Suzy, ő az anyuka, és a fekete Kleopátra, a lánya. Az autista gyeremekeim legodaadóbb játszótársai, de időnként, ha a szükség úgy hozza, nevelői is.

Régóta nem volt már kedvem írni. De akkor meg minek kezdtem el? Jogos a kérdés, de nem tudom rá igazán a választ.

Tulajdonképpen örömteli dolgokon vagyunk túl, hiszen a legidősebb fiam sikeres nyelvvizsgát tett és a tanulmányait is befejezte, mégpedig szép eredménnyel.

Hogy mégis mi a baj? Sajnos az idegrendszerét megviselte a stressz, és úgynevezett post traumás sokk jelentkezett nála. Szívfájdító volt látni, hogy a nagy erős fiú szomorúan, erőtlenül fekszik.

Azt gondoltuk, hogy a vizsgák után fellélegzik, és ki tudja pihenni magát, de nem így történt. Az idegi megterhelés nem engedett ki, és nem bírt pihenni. Most várunk és várunk. Az orvos szerint hónapokba telhet az, hogy helyrejöjjön.

Nem írtam. Nem volt kedvem. Nem volt lelkierőm.

Remélem, hogy nem "csak" a tavasz miatt, de most örömteli  változást érzek a gondolataimban, cselekedeteimben.

Nem régen volt olyan, hogy az egyik tanító néni együttérzően jött odahozzám beszélgetni. Azzal az "előre megfontolt" szándékkal, hogy segít, legalább azzal, hogy meghallgat. Jól esett, mert kevés alkalom van arra, hogy olyan emberrel oszthassuk meg a fájdalmunkat, vagy az éppen aktuális gondunkat,aki megért és elfogad. Nem szól meg, nem szól bele, "csak" meghallgat. Sokszor ez hiányzik a legjobban. Ő látta akkor rajtam, hogy nagyon összetört vagyok. Meghallgatott, majd végül megkérdezte tőlem azt, hogy - "Nem is látok esélyt a jövőre nézve, hogy valamikor is könnyebb lesz?", és én nem tudtam biztató választ adni. Aznap sajnos a legsötétebb szemüvegem volt rajtam.

Most viszont úgy érzem, mintha változna valami. Kezdenek jó dolgok is történni velünk, az egész családdal.

Remélem, reménykedem, hogy ez a tavaszi szél számunkra is elhozza végre a TAVASZ-t!!!

Az, hogy rövid az Élet, ugye közhely. Töménytelen sok közhelyet puffogtatunk el egy nap. Mert sokkal kényelmesebb, mint átgondolni a dolgainkat, esetleg változtatni is rajtuk.

Az első bejegyzésemben leírtam, hogy majdnem elveszítettem a férjemet egy szörnyű közlekedési balesetben. Csoda, hogy életben maradt olyan súlyos belső sérülésekkel. Ez a trauma felélt minket testileg-lelkileg. Hiszen addig sem volt könnyű. Meglehetősen sok volt a könny, túl sok.

Sajnos sokat veszekedtünk, mert mindkettőnk lelkét rágta a bánat, és nem mindig tudtuk kibeszélni egymásnak, hogy mi is fáj igazán.

Néhány hete kezdett el megfogalmazódni bennem az "új project" szükségszerűsége, pontosabban az, hogy égetően nagy szükség van rá. Mire is?

Eddig is tudtuk, hogy minden nap ajándék, el is mondtuk, de hányszor! Sokszor nem gondoltuk át eléggé, hogy ez mit is jelent. Vagy az is lehet, hogy inkább mindketten elvesztünk a saját különbejáratú fájdalmunkban, és oda már nem fért be a másiké.

Olyan könnyen felhúzzuk magunkat a legapróbb dolgokon is. És ugyan minek? Szomorú, de szinte keressük azt, hogy min lehet felfortyanni, és rázúdítani a haragunkat, a lelki kínjainkat a másikra. Pedig szeretjük egymást. De olyan intenzitással megy ez a fölösleges küszködés egymással, hogy erről már el is feledkezünk.

Én ettől a helyzettől besokalltam. Nekem sokkal többet jelent annál a férjem, hogy hagyjam így eltolni önmagunk által az életünket.

Döntöttem! Egyre kevesebb dolgon akarok bosszankodni és felhúzni magam a férjemmel, és egyáltalán a családommal, a napi feladatokkal, problémákkal kapcsolatban. Mert nem ér az egész annyit, és elveszi azt a kincset tőlünk, amit úgy hívnak, hogy békesség. Pedig ez mindennél többet ér. Nem tudunk kivédeni minden zavaró körülményt, helyzetet, de sokat tehetünk azért, hogy ebben a családban nagyobb legyen a békesség.

Bevallom őszintén, hogy engem ez most sokkal jobban foglalkoztat, mint a közelgő választások! Na bumm!!!

Rövid üzemzavar, de már újra tudok bejegyzést írni. Szuper!

Ma keresgéltem a blogok között. Főleg a gyermekeim fogyatékosságával foglalkozókat figyeltem. Írtam egy pár sort magunkról a gyermekeit egyedül nevelő édesanyának. Tisztelem őt így ismeretlenül is, mert egyedül minden sokkal nehezebb.

A mi életünk is nagyon nehéz, de itt van a férjem. Itt maradhatott nekünk!!!

Örömeink és kesergéseink kiapadhatatlan forrása a házimunka, az "asszony dolga". Elegünk van belőle minduntalan. De azért mégis mindig csak akadnak olyan pillanatok, amelyek örömöt okoznak, és erőt adnak ahhoz, hogy tovább csináljuk.

A hétvégi nagy főzőcske például jó kis fitnessz program. De látni azt, hogy a család tagjai, a fiúk, degeszre tömött pocakkal dőlnek el (így vagy úgy hangot adva ennek) és elégedetten pihennek.

Persze, ha az életem arról szólna, hogy hogyan sikerül lebonyolítanom két vállalat fúzióját, akkor valószínűleg mindez, aminek én most kicsit fáradtan, de örülni tudok, egyáltalán nem lenne fontos, és a családom elégedettsége nem biztos, hogy az elsők között szerepelne a fontossági listámon.

De szerencsére nem ez az életem!

Azt mondják, ahol tányér és kanál van, azok össze is csördülnek néha.

Két ember "szerződéses" kapcsolata, vagyis a házasság is ilyen. Megkapjuk egymást egy életre, úgy, ahogyan vagyunk, és az első néhány év "lebegése" után elkezdődik az egymás "elviselése", ami alatt én azt értem, hogy elkezdünk tudatosabban csiszolódni egymáshoz.

Hosszú távon ez a "dolog" csak szeretettel, elfogadással lehetséges, de még így sem könnyű.

Én most azért vagyok hálás, mert a mélypont után, szerencsére mindig jön, eddig még mindig jött az emelkedő.

Boldog vagyok, hogy Máté fiam (idősebbik autista gyeremekem) mostanában sokkal nyugodtam, és végtelen kedvességgel, szeretetárral közeledik felénk.

Valóban elsétált a család, ahhoz a helyhez, ahol a baleset történt. Nagyon felkavaró volt. Sajnos még most sem érzem azt, hogy sikerült volna lezárni magamban, magunkban a történteket, hogy sikerült volna tovább lépni.

Ezeknek a történéseknek éppen úgy gyógyulnia kell, mint lelkünk összes sebének.

Izgatott várakozás van bennünk. Nem mondjuk ki, de látjuk egymáson, érezzük. Vasárnap lesz két éve, hogy a férjem és vele együtt Máté fiunk (18 éves autista gyermekünk) kapott az élettől még egy esélyt. De kaptam én is, mert nem özvegyként kell élnem.  Az utcánkban sajnos van olyan nem is idős asszony, akinek a férje még tavalyelőtt nyáron érdeklődött a férjem hogyléte felől, és tavaly nyáron hirtelen meghalt. Elszorul a szívem, amikor az özvegyével szinte nap mint nap találkozom.
 

2008. március 7-én délután, miután a munkából hazajött, elindult a férjem az autóval, hogy haza hozza a gyógyszertárból legkisebb fiunk (Lacika 14 éves autista gyermekünk) pelenkáját. Máté mindig szeretett és még azóta is ugyanúgy szeret az édesapjával menni, akárhova. Akkor majdnem a halálba ment vele.

Már több mint tíz perce elindultak, amikor váratlanul nyugtalanság tört rám, és éreztem, hogy el kell mondanom egy imát. Az okát nem tudtam, nem is sejtettem. Majd közel tíz perc múlva telefonált a férjem elhaló hangon, hogy összetört a kocsi. Elhittem minden szavát, mert neki minden szavát el lehet hinni. Zaklatott lettem, de magamban próbáltam legyűrni a szorongást. Igen, biztosan csak a kocsi tört össze, és neki, nekik nem lett komolyabb bajunk. Lacika fiunkat Andrásra, legidősebb fiamra kellett hagynom, és szaladtam ahogyan csak tudtam. Hiába próbáltam sietni, valahogy nem vitt a lábam. Ahogyan a sarokra értem már láttam, hogy két mentőautó is áll az úton. Jeges félelem járta át a szívemet. Mire odaértem, a férjem halottsápadtan ült az autóban, mert az ütközés ereje miatt beszorult, és még nem tudták kivágni a tűzoltók. Máté fiam a közeli buszmegálló padján feküdt remegve, szétnyílt, vérző homlokkal. Mindenfelé leskelődő, fotózó felnőttek, gyerekek. A tapintatlanságuk fájó volt. De ezt az érzést elnyomta a szeretteim életéért való aggódás.

Ugyanabban a rohammentőben vitték a férjemet és a fiamat, és én is ott voltam velük. Az egész szinte felfoghatatlan volt. Mindig megremegtem amikor a mentő szirénáját hallottam, de azóta elmondhatatlan bánat járja át a szívem.

Mire beértünk a kórházba, a férjem már nem volt eszméletén. Súlyos belsővérzése volt. 6 órán át küzdöttek az életéért. Az orvosok nevét azért nem írom le, mert nem kértem erre engedélyt tőlük. De a lényeg az, hogy egész életemben végtelen hálával gondolok rájuk.

Szerettem volna leírni az egész történést, de most nincs több erőm hozzá. Nagyon fáj.

Majd holnap, vagy holnapután.

Kérdezték tőlem, hogy tervezek-e mindennap írni a naplóba? Nem, nem tervezem. Majd az élet hozza, hogy milyen gyakoriak lesznek a bejegyzések. Azt tervezem, hogy egy-egy történés apropóján a gyermekünk fogyatékosságával való első szembesülésünktől egészen a napló elkezdéséig velünk történt jó és sajnos főleg rossz dolgokról, a család közös útjáról és a családtagok életében külön-külön is bekövetkezett változásokról, megosztom az eddig "csak" a lelkemben megírt naplóm lapjait.

Ma reggel örömmel olvastam egyik sorstársam bátorító e-mailjét a bloggal kapcsolatban. Elmondta az észrevételeit, és biztatott, hogy folytassam tovább, amibe belekezdtem. A mi kis életünkben, illetve az én "kis" életemben ez van olyan nagy öröm, mint pl. egy brókernek egy sikeres tranzakció. Haha!

Erősen túloztam, de ez a próbálkozás úgy érzem, hogy jobb dolog, mint a pohár, a zabálás, a cigi stb.

Egy-két alkalommal bele olvastam fórumokba, nézegettem a különböző helyen közzétett hozzászólásokat. Dermesztő a stílus, és úgy egyáltalán az, ami árad az emberekből. Legalább is azokból, akik valamiért fontosnak tartják, hogy nyoma maradjon a véleményüknek. Ezek sokszor nem is vélemények, csak pocskondiázása a másik embernek, vagy oldalnak, ha úgy tetszik.

Pedig kommunikálni jó dolog.

Kicsit izgulok, vajon megtalálnak-e, és ugyan kik találnak meg?!

Tulajdonképpen el kell tudni viselni a másik ember véleményét, és ezzel nem is lenne baj, a közönségességtől tartok. Rosszul viselem.

Nagyfiam nagyon félt a mai vizsgától. A múlt héten még kétségbe volt esve. Ezeknek a vizsgáknak a sikeressége a feltétele annak, hogy a tanév végén ez egész képzésre pontot tehessenek a záróvizsgákkal. Olyan témából kellett számotadnia, amit már az előző tanévben tanultak.

Biztattam, hogy először is bízzon önmagában, és merjen bátran kérdezni azoktól a társaitól, akik "kenik-vágják" a témát, és főleg a tanárához forduljon bizalommal. Nagy örömömre, hallgatott rám, és sikerült megtalálnia és kiküszöbölnie a bizonytalanságait.

Ma sikeresen levizsgázott.

Nagyon büszke vagyok rá. ( a téma azt hiszem a Linux szerverrel volt kapcsolatos)

Három gyermekes családanya vagyok.

Legidősebb fiam 20 éves, ő a gimnáziumi évei alatt lett "beteg". A viselkedészavara "aktiválódott", a kamaszkor + a hormonok a meglévő problémáját veszélyes szintre turbózták.

Nem fogadták el és be, de önmagát is ellehetlenítette a közösségen  belül.

A történések majdnem tragikus fordulatot vettek, de három kórház és a magántanulói státusz, és sok beszélgetés, és hitünk a Gondviselés megtartó erejében, megmentette őt. Nem azért vettem a végére a felsorolásnak a hitbéli meggyőződésünket, mert az a legutolsó, ellenkezőleg!!!

Végül is sikeresen leérettségizett, továbbtanul egy szakiskolában, felsőfokú szakmai képzés keretében, és letette a nyelvvizsgát.

A két kisebb fiam (18 és 14 évesek) autista. Speciális iskolába visszük őket a szomszédos településre.

Sokan a szememre vetették, hogy hogyan vállalhattam őket, de olyan különleges volt ebben is a helyzetünk. A harmadik gyeremekemet vártam, amikor kiderült, hogy a középső autista. Nem tudtuk feltételezni azt, hogy ez mégegyszer megtörténhet velünk. De megtörtént.

A grain az elhalt vetőmagot jelenti. Nagyon szeretem és vállalom a gyermekeimet, úgy ahogyan vannak. Végig éltem a gyász állomásait, sok-sok évig tartott, de ma már képes vagyok önmagam számára "elhalt" magként segíteni az ő életüket, boldogságukat.

Nagyon hosszú és keserves folyamat volt, amíg eddig eljutottam. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, nagyon sok sorstársam van, akik hozzám hasonló küzdelmeken mentek,mennek keresztül. Remélem, hogy megtaláljuk egymást.

Nem síránkozás a célom, de a mi életünk szerintem olyan sokban különbözik az úgymond "normál" élettől, hogy igazán csak hozzánk hasonló helyzetű emberekkel tudunk beszélgetni.