Izgatott várakozás van bennünk. Nem mondjuk ki, de látjuk egymáson, érezzük. Vasárnap lesz két éve, hogy a férjem és vele együtt Máté fiunk (18 éves autista gyermekünk) kapott az élettől még egy esélyt. De kaptam én is, mert nem özvegyként kell élnem.  Az utcánkban sajnos van olyan nem is idős asszony, akinek a férje még tavalyelőtt nyáron érdeklődött a férjem hogyléte felől, és tavaly nyáron hirtelen meghalt. Elszorul a szívem, amikor az özvegyével szinte nap mint nap találkozom.
 

2008. március 7-én délután, miután a munkából hazajött, elindult a férjem az autóval, hogy haza hozza a gyógyszertárból legkisebb fiunk (Lacika 14 éves autista gyermekünk) pelenkáját. Máté mindig szeretett és még azóta is ugyanúgy szeret az édesapjával menni, akárhova. Akkor majdnem a halálba ment vele.

Már több mint tíz perce elindultak, amikor váratlanul nyugtalanság tört rám, és éreztem, hogy el kell mondanom egy imát. Az okát nem tudtam, nem is sejtettem. Majd közel tíz perc múlva telefonált a férjem elhaló hangon, hogy összetört a kocsi. Elhittem minden szavát, mert neki minden szavát el lehet hinni. Zaklatott lettem, de magamban próbáltam legyűrni a szorongást. Igen, biztosan csak a kocsi tört össze, és neki, nekik nem lett komolyabb bajunk. Lacika fiunkat Andrásra, legidősebb fiamra kellett hagynom, és szaladtam ahogyan csak tudtam. Hiába próbáltam sietni, valahogy nem vitt a lábam. Ahogyan a sarokra értem már láttam, hogy két mentőautó is áll az úton. Jeges félelem járta át a szívemet. Mire odaértem, a férjem halottsápadtan ült az autóban, mert az ütközés ereje miatt beszorult, és még nem tudták kivágni a tűzoltók. Máté fiam a közeli buszmegálló padján feküdt remegve, szétnyílt, vérző homlokkal. Mindenfelé leskelődő, fotózó felnőttek, gyerekek. A tapintatlanságuk fájó volt. De ezt az érzést elnyomta a szeretteim életéért való aggódás.

Ugyanabban a rohammentőben vitték a férjemet és a fiamat, és én is ott voltam velük. Az egész szinte felfoghatatlan volt. Mindig megremegtem amikor a mentő szirénáját hallottam, de azóta elmondhatatlan bánat járja át a szívem.

Mire beértünk a kórházba, a férjem már nem volt eszméletén. Súlyos belsővérzése volt. 6 órán át küzdöttek az életéért. Az orvosok nevét azért nem írom le, mert nem kértem erre engedélyt tőlük. De a lényeg az, hogy egész életemben végtelen hálával gondolok rájuk.

Szerettem volna leírni az egész történést, de most nincs több erőm hozzá. Nagyon fáj.

Majd holnap, vagy holnapután.