Izgatott várakozás van bennünk. Nem mondjuk ki, de látjuk egymáson, érezzük. Vasárnap lesz két éve, hogy a férjem és vele együtt Máté fiunk (18 éves autista gyermekünk) kapott az élettől még egy esélyt. De kaptam én is, mert nem özvegyként kell élnem.  Az utcánkban sajnos van olyan nem is idős asszony, akinek a férje még tavalyelőtt nyáron érdeklődött a férjem hogyléte felől, és tavaly nyáron hirtelen meghalt. Elszorul a szívem, amikor az özvegyével szinte nap mint nap találkozom.
 

2008. március 7-én délután, miután a munkából hazajött, elindult a férjem az autóval, hogy haza hozza a gyógyszertárból legkisebb fiunk (Lacika 14 éves autista gyermekünk) pelenkáját. Máté mindig szeretett és még azóta is ugyanúgy szeret az édesapjával menni, akárhova. Akkor majdnem a halálba ment vele.

Már több mint tíz perce elindultak, amikor váratlanul nyugtalanság tört rám, és éreztem, hogy el kell mondanom egy imát. Az okát nem tudtam, nem is sejtettem. Majd közel tíz perc múlva telefonált a férjem elhaló hangon, hogy összetört a kocsi. Elhittem minden szavát, mert neki minden szavát el lehet hinni. Zaklatott lettem, de magamban próbáltam legyűrni a szorongást. Igen, biztosan csak a kocsi tört össze, és neki, nekik nem lett komolyabb bajunk. Lacika fiunkat Andrásra, legidősebb fiamra kellett hagynom, és szaladtam ahogyan csak tudtam. Hiába próbáltam sietni, valahogy nem vitt a lábam. Ahogyan a sarokra értem már láttam, hogy két mentőautó is áll az úton. Jeges félelem járta át a szívemet. Mire odaértem, a férjem halottsápadtan ült az autóban, mert az ütközés ereje miatt beszorult, és még nem tudták kivágni a tűzoltók. Máté fiam a közeli buszmegálló padján feküdt remegve, szétnyílt, vérző homlokkal. Mindenfelé leskelődő, fotózó felnőttek, gyerekek. A tapintatlanságuk fájó volt. De ezt az érzést elnyomta a szeretteim életéért való aggódás.

Ugyanabban a rohammentőben vitték a férjemet és a fiamat, és én is ott voltam velük. Az egész szinte felfoghatatlan volt. Mindig megremegtem amikor a mentő szirénáját hallottam, de azóta elmondhatatlan bánat járja át a szívem.

Mire beértünk a kórházba, a férjem már nem volt eszméletén. Súlyos belsővérzése volt. 6 órán át küzdöttek az életéért. Az orvosok nevét azért nem írom le, mert nem kértem erre engedélyt tőlük. De a lényeg az, hogy egész életemben végtelen hálával gondolok rájuk.

Szerettem volna leírni az egész történést, de most nincs több erőm hozzá. Nagyon fáj.

Majd holnap, vagy holnapután.

Kérdezték tőlem, hogy tervezek-e mindennap írni a naplóba? Nem, nem tervezem. Majd az élet hozza, hogy milyen gyakoriak lesznek a bejegyzések. Azt tervezem, hogy egy-egy történés apropóján a gyermekünk fogyatékosságával való első szembesülésünktől egészen a napló elkezdéséig velünk történt jó és sajnos főleg rossz dolgokról, a család közös útjáról és a családtagok életében külön-külön is bekövetkezett változásokról, megosztom az eddig "csak" a lelkemben megírt naplóm lapjait.

Ma reggel örömmel olvastam egyik sorstársam bátorító e-mailjét a bloggal kapcsolatban. Elmondta az észrevételeit, és biztatott, hogy folytassam tovább, amibe belekezdtem. A mi kis életünkben, illetve az én "kis" életemben ez van olyan nagy öröm, mint pl. egy brókernek egy sikeres tranzakció. Haha!

Erősen túloztam, de ez a próbálkozás úgy érzem, hogy jobb dolog, mint a pohár, a zabálás, a cigi stb.

Egy-két alkalommal bele olvastam fórumokba, nézegettem a különböző helyen közzétett hozzászólásokat. Dermesztő a stílus, és úgy egyáltalán az, ami árad az emberekből. Legalább is azokból, akik valamiért fontosnak tartják, hogy nyoma maradjon a véleményüknek. Ezek sokszor nem is vélemények, csak pocskondiázása a másik embernek, vagy oldalnak, ha úgy tetszik.

Pedig kommunikálni jó dolog.

Kicsit izgulok, vajon megtalálnak-e, és ugyan kik találnak meg?!

Tulajdonképpen el kell tudni viselni a másik ember véleményét, és ezzel nem is lenne baj, a közönségességtől tartok. Rosszul viselem.

Nagyfiam nagyon félt a mai vizsgától. A múlt héten még kétségbe volt esve. Ezeknek a vizsgáknak a sikeressége a feltétele annak, hogy a tanév végén ez egész képzésre pontot tehessenek a záróvizsgákkal. Olyan témából kellett számotadnia, amit már az előző tanévben tanultak.

Biztattam, hogy először is bízzon önmagában, és merjen bátran kérdezni azoktól a társaitól, akik "kenik-vágják" a témát, és főleg a tanárához forduljon bizalommal. Nagy örömömre, hallgatott rám, és sikerült megtalálnia és kiküszöbölnie a bizonytalanságait.

Ma sikeresen levizsgázott.

Nagyon büszke vagyok rá. ( a téma azt hiszem a Linux szerverrel volt kapcsolatos)

Három gyermekes családanya vagyok.

Legidősebb fiam 20 éves, ő a gimnáziumi évei alatt lett "beteg". A viselkedészavara "aktiválódott", a kamaszkor + a hormonok a meglévő problémáját veszélyes szintre turbózták.

Nem fogadták el és be, de önmagát is ellehetlenítette a közösségen  belül.

A történések majdnem tragikus fordulatot vettek, de három kórház és a magántanulói státusz, és sok beszélgetés, és hitünk a Gondviselés megtartó erejében, megmentette őt. Nem azért vettem a végére a felsorolásnak a hitbéli meggyőződésünket, mert az a legutolsó, ellenkezőleg!!!

Végül is sikeresen leérettségizett, továbbtanul egy szakiskolában, felsőfokú szakmai képzés keretében, és letette a nyelvvizsgát.

A két kisebb fiam (18 és 14 évesek) autista. Speciális iskolába visszük őket a szomszédos településre.

Sokan a szememre vetették, hogy hogyan vállalhattam őket, de olyan különleges volt ebben is a helyzetünk. A harmadik gyeremekemet vártam, amikor kiderült, hogy a középső autista. Nem tudtuk feltételezni azt, hogy ez mégegyszer megtörténhet velünk. De megtörtént.

A grain az elhalt vetőmagot jelenti. Nagyon szeretem és vállalom a gyermekeimet, úgy ahogyan vannak. Végig éltem a gyász állomásait, sok-sok évig tartott, de ma már képes vagyok önmagam számára "elhalt" magként segíteni az ő életüket, boldogságukat.

Nagyon hosszú és keserves folyamat volt, amíg eddig eljutottam. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, nagyon sok sorstársam van, akik hozzám hasonló küzdelmeken mentek,mennek keresztül. Remélem, hogy megtaláljuk egymást.

Nem síránkozás a célom, de a mi életünk szerintem olyan sokban különbözik az úgymond "normál" élettől, hogy igazán csak hozzánk hasonló helyzetű emberekkel tudunk beszélgetni.