Örömeink és kesergéseink kiapadhatatlan forrása a házimunka, az "asszony dolga". Elegünk van belőle minduntalan. De azért mégis mindig csak akadnak olyan pillanatok, amelyek örömöt okoznak, és erőt adnak ahhoz, hogy tovább csináljuk.

A hétvégi nagy főzőcske például jó kis fitnessz program. De látni azt, hogy a család tagjai, a fiúk, degeszre tömött pocakkal dőlnek el (így vagy úgy hangot adva ennek) és elégedetten pihennek.

Persze, ha az életem arról szólna, hogy hogyan sikerül lebonyolítanom két vállalat fúzióját, akkor valószínűleg mindez, aminek én most kicsit fáradtan, de örülni tudok, egyáltalán nem lenne fontos, és a családom elégedettsége nem biztos, hogy az elsők között szerepelne a fontossági listámon.

De szerencsére nem ez az életem!

Azt mondják, ahol tányér és kanál van, azok össze is csördülnek néha.

Két ember "szerződéses" kapcsolata, vagyis a házasság is ilyen. Megkapjuk egymást egy életre, úgy, ahogyan vagyunk, és az első néhány év "lebegése" után elkezdődik az egymás "elviselése", ami alatt én azt értem, hogy elkezdünk tudatosabban csiszolódni egymáshoz.

Hosszú távon ez a "dolog" csak szeretettel, elfogadással lehetséges, de még így sem könnyű.

Én most azért vagyok hálás, mert a mélypont után, szerencsére mindig jön, eddig még mindig jött az emelkedő.

Boldog vagyok, hogy Máté fiam (idősebbik autista gyeremekem) mostanában sokkal nyugodtam, és végtelen kedvességgel, szeretetárral közeledik felénk.

Valóban elsétált a család, ahhoz a helyhez, ahol a baleset történt. Nagyon felkavaró volt. Sajnos még most sem érzem azt, hogy sikerült volna lezárni magamban, magunkban a történteket, hogy sikerült volna tovább lépni.

Ezeknek a történéseknek éppen úgy gyógyulnia kell, mint lelkünk összes sebének.